Egy újabb fájó emlék 

Elveszítettem, azt hiszem, 

S Vele együtt a szívem 

Egy darabját, 

De nem fogom érezni lelkem haragját. 

Most végre boldog Ő, 

S ez a fő, 

Bár nélküle nehezen képzelhető a jövő. 

Szívem nagyon megszerette 

Mióta felfedezte. 

Akkor magányos volt, elkeseredett, 

S minden baráti szó jólesett. 

Megkedveltük egymást, 

De utunk most tán elvált. 

Voltak szép, vidám pillanatok, 

Ha rágondolok, még most is kacagok. 

De most szomorú vagyok, 

S arcomon könnyáztatta nyomokat hagyok. 

Nem tudom, mi lesz ez után, 

Csak nézek magam elé bután. 

Miért érzem magam ily furán? 

Túl sokat jelent a barátságunk nekem, 

S most a helyem nem lelem. 

Rohannék sírva, ki a világból! 

Vissza oda, hol mindenki gyászol. 

Ő vezetett ki onnan a fénybe, 

Hogy boldogan nézzek fel az égre. 

Lelkemet marcangolva, tépve 

Állok a két világ határvonalán. 

Másfelé kell elindulnom az életem fonalán. 

Van szerelmem, van életem, 

S van még kit féltenem. 

Tudom, hogy még Ő is kedvel, 

És soha nem felejt, 

De szíve ritkán látogatott részébe rejt. 

Ott fogok élni benne, 

Szívében mélyen eltemetve. 

S néha felidézi, arcom, 

Mert szívében ott hagytam a karcom. 

Feladom a harcom, 

Mert értelmét már nem látom. 

Hagyom, hogy fájjon. 

Amíg fáj, tudom, hogy létezem. 

Imára kulcsolom két kezem, 

S kérem Istent fenn az égben, 

Ha tényleg létezik, 

Bármit is vétkezik, 

Bocsásson meg néki, 

Mert szívem mindig félti, 

Míg csak él és élek én is. 

Az egy elfogadott tézis, 

Hogy a szeretet, mit más iránt érzünk 

Örökké a részünk. 

El nem múlik soha, 

A sors akár milyen mostoha, 

Nem leszek olyan ostoba, 

Hogy emlékét ellökjem magamtól, 

Akkor sem, ha a harang szól. 

El fog kísérni a síromig a kép mi Róla bennem él, 

Bár szám többé nem beszél, 

A szívem emlékszik Rá, ha fúj a szél, 

S keserédes történeteket mesél. 

Egyszer volt, hol nem volt… 

Volt két barát a nagyvilágban… 

De nem kell, hogy kivárjam 

A mese végét, 

Mert görnyedek kétrét, 

S könnyem, a parázsként arcomon izzó 

Felidézi mily jó 

Volt Vele az élet, 

Mi mára csak fájó emlék lett. 

                        2008. augusztus 08. 

Nincs örökké?

Olyan nincs, hogy örökre!!! 

Mikor tanulod meg Te ökör, Te?! 

Lehet, hogy megint árnyékra vetődtél? 

S a saját dugádba dőltél? 

Hitted minden szavát, 

Hitted, hogy Ő is barát. 

Teljes szívedből örültél, 

Mint madár fenn az égen repültél. 

De feléd repült egy golyó, 

S ezzel megszűnt minden mi oly jó. 

Szívedet a fájdalom gyengíti, 

S a magány ismét hárfáját pendíti. 

Keserédes dallamokat csal elő belőle. 

S nem lehetsz biztos felőle, 

Hogy szíve még mindig a régi ütemre ver. 

S ez a gondolat a lábadról lever. 

Újra magadba zuhansz mélyen. 

S csak merengsz azon a képen, 

Mit vasmarkú görcstől hasogató elméd eléd tár. 

S emlékeidből az Ő kedves mosolya feléd száll. 

Emlékszel pontosan milyen volt az arca. 

Ezt a pillanatot az elméd örökké tartja. 

Mind jobban hiányzik neked minden perc és pillanat, 

Ahogy az idő egyre csak szalad. 

Rég volt tán igaz sem volt, 

Múltadban az a piciny színes folt. 

Kurta-furcsa mostanában. 

De még mindig hiszek a szavában. 

Hisz azt mondta én vagyok a világon az egyetlen, 

Ki vele nem kegyetlen. 

Érdek nélküli tiszta érzés, 

Szavak nélküli őszinte féltés, 

Mit szívünk egymásfelé sugárzott. 

Ez az életemből még hiányzott. 

De most már itt van és nem engedem el. 

Szívem agyamnak csak ennyivel felel. 

Az érézés mi szívem mélyéről fakad, 

Újra, mint vágtató vadló szabadon szalad. 

Együtt fut, szalad, rohan a széllel. 

Nem törődve az ésszel, 

Az érzések áradata sodor el magával 

Nem törődve a fenyegetőző magánnyal. 

Belenevetek az arcába, 

Beledőlhet a kardjába. 

Erőt veszek magamon, 

S újra szárnyalok szabadon. 

Boldogság melengető fénye koszorúzza az eget, 

Mert már tisztán érzem, mégis barátként szeret. 

                        2008. augusztus 24. 

Mikor a fájdalom… 

Mikor a fájdalom ezer kis parazsa égeti a szíved. 

Akkor se veszítsd el a hited. 

Lesz még az életdben olyan nap, 

Mikor úgy érzed nem is lehetnél boldogabb. 

S mosolygsz, mint régen, 

Olyan huncutul, olyan szépen. 

De addig is, ha fáj az élet, 

Ne feledd, hogy itt élek, 

Ezen a földön én is, 

S, ha vigasz kell mégis, 

Vagy egy váll, min kisírhatod magad, 

Én meghallgatom minden szavad. 

Hisz barátságunk örök, 

A sírig vagy azon is túl tart, 

Soha véget nem ér. 

Jöhet tavasz, nyár, ősz vagy tél, 

Mi hideg fagyos, 

Én mindig a barátod vagyok. 

Nem tántorít el semmilyen akadály, 

S nem érdekel, hogy hol a határ. 

Segítő kezem hozzád odatalál. 

S Te nyúlsz érte, 

Bár szád nem kérte, 

Csak szíved titkon remélte, 

De segélykiáltásod szívem elérte. 

Most már együtt dobban, 

Minden pillanatban, 

S nem ahgylak egyedül a bajban. 

Arcodat égető könnyeidet letörlöm, 

Hogy tudd létezem e földön. 

Nem vagy egyedül a nagyvilágban. 

S mindig bízhatsz a jóbarátban. 

A szürke tömegből már kiváltam. 

Tényleg létezem, 

S imára kulcsolom két kezem. 

Hálát adok az Úrnak, 

Hogy utunkat keresztezte. 

Ezzel az imával ér véget minden este, 

S minden pillanat. 

Remélem én leszek az, 

Ki örök barátod marad. 

                        2008. augusztus 26.

Féltelek 

Féltelek, mert tudom milyen, hogyha fáj a szív. 

Mikor a könnyekkel az akarat nem bír. 

Tudom milyen keserű az élet, 

Mikor minden édes perc fájó emlékké lett. 

Tudom, hogy Te is ismered az érzést, 

Mikor a fájdalom ezer darabra tép szét. 

Ezért, hát féltelek, 

S félve engedem el még kezed. 

Hisz nem rég volt az a sötét pillanat, 

Mikor azt hittem szíved megszakad. 

Minden parászló könnycsepp égette arcodat, 

Mert ismét megvívtad harcodat 

A sötét magánnyal. 

Mi minden érző szívet átmar. 

De, ha tényleg úgy érzed, 

Hogy nincs mitől félned, 

Akkor azt kívánom, 

Hogy a boldogság verge Rád találjon. 

Mindig mosolytól ragyogó legyen az a kedves arc, 

Mi már szívem falán hagyott örök karc. 

Mindez csak néhány szóba öntött gondolat, 

De igazán megfogalmazni nem lehet, 

Milyen érzés, ha féltelek. 

Féltelek attól Téged jóbarát, 

Hogy újból ki kell innod az élet keserű poharát. 

Mert az igazság ott van odaát. 

De remélem most jött el az a pillanat, 

Mikor a boldogság örörkre a Tiéd marad. 

                       2008. szeptember 18. 

Homályban éltem 

Homályban éltem, míg nem ismertelek, 

S nem láttam tisztán ki lehetek. 

Te megmuttad nekem ki vagyok, 

Hogy földet nyom nélkül el nem hagyok. 

Méltó vagyok arra, hogy szeressen az ég, 

Azt hiszem erre vágytam rég. 

Érdemesnek tartottál arra, 

Hogy felkerüljek arr a falra, 

Mi szíved mélyén őrzi a képeket, 

Azokról kiket még szíved szeret. 

Kezedet nyújtottad felém a való világból, 

S kivezettél a homályból. 

Melletted állhatok, most itt a fényben, 

S ettől magam különlegesnek érzem. 

Különleges vagyok, mert Te azzá tettél, 

Azzal a pillanattal, mikor megszerettél. 

Szívedet kitártad, s a barátom lettél. 

Ez az, mit értem tettél, megmentettél. 

Nekem adtad a világ legnagyobb kincsét, 

Megismerhettem egy kedves fiú szívét. 

Hiszen titkaidat megosztottad velem, 

S ez sokat jelent nekem. 

De, ha életemből eltűnnél, 

Ismét a homály lenne az úr. 

Elfelejteném ki is vagyok igazán, 

S többé nem lelném a hazám. 

Elveszetten bolyongok míg csak élet az élet, 

S többé nem láthatlak Téged. 

Ez az mitől folyton félek, 

De remélek, 

Hogy soha nem jön el az a pillanat, 

Mikor a szívem örökre magára marad. 

                          2008. október 19. 

Szemeid ragyognak… 

Szemeid ragyognak, mint a szikrázó csillagok. 

Arcodon a mosoly is pont így ragyog. 

Emlékeimben él ez a kép, 

Mi nem volt oly rég. 

Bár nem fedi még az idő homokja azt a pillanatot, 

De, mint régi bár meg nem kopott filmként 

Vetíti elém elmém. 

Szép volt. 

Tán túl szép is ahhoz, hogy igaz legyen. 

S ahhoz is, hogy mindent lepel fedjen. 

Nem boríthatom rá a feledés leplét, 

Hisz akkor mit keresnék még 

Itt ezen a földön, 

Ha hagyom, hogy a feledés, s a bánta meggyötörjön? 

Emléked bennem örökké él, 

Soha meg nem fakul. 

Ragaszkodom hozzá már makacsul. 

Részemmé vált, s bennem él tovább. 

Nem tüntetem el örökre, 

Mint a frissen hullt hó a lábunk nyomát. 

                         2008. október 28. 

Arany doboz 

Arany dobozba zártam mit érzek, 

Mikor a szemedbe nézek. 

Fájdalmad könnyeit felszárítanám, 

Mikor szükséged van rám. 

Hagynám, hogy vállamra hajtsd fejed, 

Mikor bú árnyékolja be kedves, őszinte szemed. 

Mikor könny csillana meg szomorú szemedben, 

Letörölném menten. 

Azért is élek már e földön, 

Hogy a bánat Téged annyira ne gyötörjön. 

Könnyebbé tenni a nehéz perceket, 

Ez amiért létezek. 

Gondolatban 

Nálad járok minden pillanatban. 

Óvom léptedet nappal, 

S éjjel álmodat vigyázom, 

Mert Te vagy az ki a barátom. 

                        2008. november 13. 

Bársony szellő… 

Bársony szellő simogatja arcom, 

Mikor fejemet búdan lehajtom. 

Lelkemben vihar dúl vadul, 

S az idő múlásával sem javul. 

Gondolataim cikáznak, mint a villámok. 

Alig látok. 

Szememből záporoznak könnyeim, 

Mint eső az égből. 

Ó, Istenem! 

Ugye nem tűnök el a barátom szívéből? 

Azt mondta jó barát vagyok és nagyon szeret. 

Tudom, minden szava őszinte szívből ered, 

S míg él el nem feled. 

Mégis mitől félek hát ennyire? 

Hisz engem szeret úgy szíve, 

Mint őszinte jó barátját, 

Bár ez nem csillapítja szerelem utáni vágyát. 

Mégis gondol rám remélem, 

S mikor az utam bevégzem, 

Boldogan száll lelekem a csillagok között, 

A magasban, 

Mert emlékem tovább él abban, 

Ki őszinte, s igaz barát. 

                        2008. október 29. 

Ismét 

Ha ismét a fájdalom bús könnyei égetik arcodat, 

Én leszek, ki azt mondja: “Ne add fel harcodat!” 

Szeretetem kendőjével könnyeid letörlöm, 

S csendesen melletted ülve szerepemet betöltöm. 

Mint igaz , őszinte és hű barát, 

Meghallom szíved keserű dalát. 

S próbálom széttörni a fájdalom falát. 

Vigasznyújtásom lehet, hogy túl sokat nem ér, 

S szavaim egy részét is elfújja a szél. 

De szívem titkon remél, 

Hogy a szívedben parázsként izzó fájdalom csökken, 

S helyére a boldogság parányi szikrája szökken. 

Újra mosoly fog ülni arcodon, 

Ha túl leszel majd a harcodon. 

S szeretettől, s boldogságtól szikrázó tekinteted. 

A világra megint büszkén veted. 

                        2008. november 16. 

Jégvirágok az ablakon 

Jégvirágok az ablakon, 

Azt hiszem ott hagyom. 

Jégvirágok a szívemen, 

S a bú árnya még velem, 

Itt ül a szobában. 

Nincs melegség a szavában. 

Leheletem az ablak felé száll, 

Míg szívem arra vár, 

Hogy olvadjon róla jég. 

S újra illatos virágba boruljon, mint rég. 

Leszakasztott bimbaja a rózsa virágnak, 

Az mit szemeim itt láttnak, 

Jégvirágok közt az ablakon, 

Azt hiszem ott hagyom. 

Hisz egy jégbezárt pillanat, 

Ennyi csak, mi maradt. 

Leheletem páraként megül az ablakon, 

S én ujjamat odarakom. 

Néhány betűt kanyarítok rá ma, 

Mit körülölel az eltűnő pára. 

E néhány betű pár szót formáz az ablakon: 

“Örökké hiányzol, s nagyon.” 

                         2008. december 07.