Egyszer minden végetér...

 

Egyszer minden végetér,

Lehullik a fáról a levél.

Elmúlnak a nyár édes percei,

A réteket, az emlékeket,

A fehér hó elfedi.

Elfedi mi szép volt,

A hatalmas, rideg, fehér hófolt.

                     1997. január 31.

 

Hol a boldogság?

 

Hol a boldogság?

Hol a szerelem?

Miért kerülnek el engem?

Nincs ember a Földön,

Ki engem szeretne.

Inkább szenvedne

Ezer kíntól, minthogy

Velem legyen,

S boldoggá tegye életem,

Hogy megtudhassam

Mi is a szerelem.

De nem!

Hátatfordít nekem.

Elhagy , mint egy

Nem kívánt gyereket az anyja.

Ahelyett, hogy védene, oltalmazna.

Ezt teszi? Á, dehogy!

Elhagy örökre, mint

A bögrét összetört füle,

Ami így csonka és magányos,

Mint én,

Kit mindenki elátkoz,

Elűz magától,

S kiközösít e világból.

 

                 1997. március 16.

 

Szenvedélyes körforgás

 

Az élet - halál ciklusában,

E végtelen körforgásban, úr

A szenvedély.

A szenvedély mi két embert

Egymással összeköt.

E szenvedély a szerelem,

Mi kitölti az életem,

S bearanyozza alkonyát,

A csendesen érkező halált.

 

              1997. június 15.

 

Míg nézem...

 

Míg nézem a teli holdvilágot,

Imádkozom, hogy kit várok,

Keressen fel mihamarabb, s

Így szívem meg nem szakad.

 

              1997. június 15.

 

Utál a világ

 

Utál engem a világ,

Ellök az emberi természet.

Mint egy kivert kutyának,

Nekem olyan az élet.

Gátlások, szorongások sora kísér

Végig az életen,

S erősödik a félelem,

Hogy egyedül maradok,

Távol a világtól,

S többé senki sem hiányol,

S halálom után sem gyászol.

Legyen a sírom akár jászól,

Akár cifra kő palota,

Egy égi fény mégis elvezet oda,

Hol megtörténhet a csoda,

S rátalálok a végtelen,

Örökkétartó boldogságra.

Ez szívem minden vágya.

 

              1997. szeptember 12.

 

Kinek fáj az élet...

 

Kinek fáj az élet,

Az összeroppan, megvadul,

S a bánattól

A könnye hull.

 

Megpróbál ellenállni,

De nem tud addig várni,

Míg az élet elmúlik magától,

S nem retten meg a haláltól.

 

Hisz annyi fájdalom érte már,

S olyan, mint egy törött szárnyú madár,

Kit húz a mélység, s várja már

A minden bajra gyógyírt jelentő halál.

 

            1997. szeptember 30.

 

Kinek fáj az...

 

Kinek fáj az, ami nekem?

Ki rontja el az életem?

Kit érdekel, hogy mi van velem,

S miért szomorú a szívem?

 

Kinek fájhat úgy az élet,

Hogy a szíve, az a

Kicsi kamra

Csupa jég lett?

 

Ki az ki fél önmagától,

S a hatalmas, nagy világtól?

Ki az, i, ha utcára lép,

Rögtön lehajtja fejét,

Hogy ne lássa öt

Az ki szembe jő?

S kit rettent el a jövő?

 

Gondolom a válasz nem nehéz.

Ennyi kérdés után.

Ki lenne ugyan?

Hát én csupán.

 

            1997. október 13.

 

Elhagyott, itt a vég...

 

Elhagyott itt a vég.

Itt hagyott, s én még

Fel sem fogtam igazán,

Hogy egyedül leszek ezután.

Míg a barátság tartott köztünk,

Jól elvoltunk, ökörködtünk.

Mindez régi levélváltások sorozata.

Egy pillanat, s minden oda.

Megunta vagy megutált?

Vagy csak más barátra talált?

Ezt nem tudhatja más csak ő,

S én csak várok míg jő

Egy alkalom,

Egy új, egy más idő,

S ő újra jő.

Magamhoz láncolom,

S a múltért nem vádolom,

S remélem elfelejti azt, mi rég

Megkeményítette a szívét.

 

            1997. november 11.

 

Egy volt barátság fájó emléke

 

Egy volt barátság fájó emléke

Hasít időnként elmémbe.

Jó volt míg tartott,

S most végetért.

Egyet nem tudok csak, hogy

Miért.

Ezt lehet, hogy ő se tudja igazán.

Ha kérdezném: " Miért?"

Csak nagyot nézne csupán.

Arcán egy vigyor,

Egy kaján kacaj az ajkán,

Egy megvető pillantás a szemében,

Egy csillogó tőr a kezében,

S hidegség a szívében,

Nem szendeség, s nem szemérem,

S látom ... Nekem már végem.

 

            1997. november 11.

 

Eljegyzésre

 

Az eljegyzés szép dolog.

Egy új élet küszöbét jelenti.

S azt nem tudhatja senki

Igazán,

Hogy nem csupán

Egy kötelék mi összefűz

Két fiatalt,

Hanem egy valóra vált álom,

Mit e kettő akart.

Arra várnak talán,

Mióta a Földön élnek,

Hogy útjaik összeérnek,

S átadják magukat

Az örökkétartó boldogabb létnek.

 

            1997. november 12.

Árnyék kúszott körém...

 

Árnyék kúszott körém,

Egy sötét felleg.

Agyamban egy gondolat

Kattog, berreg.

Csak zajong, s csapong

Egyre.

E gondolat: "Elvesztettem

Őt örökre!"

Hittem barátságunk

Örök, s véget nem ér.

Tévedtem, s vétettem,

Mikor kérésének engedtem.

 

Ha akkor kemény vagyok,

Ajánlatot el nem fogadok,

Akkor most nem itt vagyok.

Hittem, hogy ő más

Megértő, kitartó, hű társ.

Most már tisztán látom!

Tévedtem, s vétettem,

Mikor kérésének engedtem.

 

            1997. december 14.