Kőbe zárt lélek
Mint kőbe zárt lélek,
Úgy élek.
Nem látok, nem beszélek.
Kő nehezül testemre,
Nem juthatok fel
A fellgekbe.
Börtönéből szabadult
Sasként
Szárnyalnék az
Égben.
Nagy nyugalommal
Siklanék a légben.
Vár a messzi kék ég,
Repülni vágyom már oly rég.
De nem tudom elhagyni
A földet,
Mert nehéz lerázni a követ.
Mi visszatart attól,
Hogy szárnyaljak a boldogságtól.
Nem lehet benne részem.
Nem tudok szabad lenni egészen.
Így hát hagyom, hogy a bú emésszen,
S szívem a fájdalomtól égjen.
S lelkem az enyészetbe hull,
Az emlékem megfakul,
S nem leszek többé.
2008. április 22.
Örökké szeretni foglak…/Férjemnek szól/
Örökké szeretni foglak.
Soha nem hagylak el.
Szeretlek tiszta, égő szerelemmel.
Szükségem van Rád,
A szívem húz Hozzád.
Te vagy az én másik felem.
S néha elfog a félelem,
Mert két fél
Külön nem él.
Egymás nélkül olyanok,
Mint az ág és a lehullott levél.
Összetartoznának,
De a természet gonosz játékának
Köszönhetően
Elvált egymástól
Az ág és a levél,
S egy régi szerelem
Szomorú emlékéről mesél.
Aztán elfújja a hideg őszi szél,
S befedi fehér hóval a tél.
De eljön a tavasz,
S újra egy lett az,
Mi elvált.
S a két fél így alkot újból
Egy párt.
2008. május 05.
Fantom vagyok…
Fantom vagyok az élet sötétjében,
Ki még csak ritkán fénylett.
De eljött az a pillanat,
Mikor a sötétség megszakadt.
Rám vetül a fény, vagy belőlem árad?
Erre választ tán sosem láthat,
Ki rám tekint.
Fantomként eddig a sötétben éltem,
De most a fénybe léptem.
Fekete helyett, fehér fényként ragyogok megint,
Mert a boldogság szele lágyan megérint.
Ez a kis szellő utat mutat nekem
A való világ felé,
Hogy többé ne forduljak befelé.
Legyek nyitott a világ csodáira,
Mik karnyújtásnyira lettek
Egyik pillanatról a másikra.
S ne gondoljak a múltra,
Mert visszajutok oda.
S többé nem tapasztalom meg a csodát.
Ott ragadok megint odaát.
A feketeség visszaránt.
S a tükör belsejéből nézhetem azt,
Mi eddig tárt karokkal várt.
2008. május 05.
Ablak a világra
Belesüppedtem hétköznapi életem mocsarába,
Mikor egyszercsak ablak nyílt a világra.
Ráeszméltem mi van azon túl,
S mit megtudtam kicsit feldúl.
Megismertem egy egészen új érzést,
Mi felvetett sok kérdést.
Eddig bezárva éltem egy saját kis világban,
S nem tudtam, hogy másra is vágytam.
De most már képtelen vagyok feladni mindazt,
Mi oly sokszor nyújt most már vigaszt.
Szükségem van erre az új világra.
Nem tudok már gondolni másra.
Nem vágyom újból a kalitkára.
Ha egyszer kinyílt az ajtó,
Becsukni többé nem jó.
Ha résnyire is, de nyitva hagyom,
Hogy a menekülési útvonal megmaradjon,
Nehogy a magány vasfoga újra marjon.
Hiába van ki engem szeret,
Ez többé elég nem lehet.
2008. május 08.
Drakula
Mindig is megborzongatott a gondolat,
Hogy amit hallok az talán igaz.
Igaz, hogy létezik valahol,
Ki az örökélet csókjával csókol.
Él valahol az a valaki,
Kinek akaratát nem lehet uralni,
De az övének fejet kell hajtani.
Igéző szemével rád tekint,
Két szemfoga nyakadon megérint.
Halál csókjával illeti ajkadat,
De utána lélek nélküli tested már szabad.
Együtt suhantok át a sötét légen,
Hogy a világ ne nyugodjon békében.
2008. május 15.
Keresztrefeszítve
Keresztrefeszítve élek én,
Az élet vértanúinak mezején.
De már nem az életem elején,
Hanem a delén.
Szögekkel átütött kezeim
Imára nem kulcsolhatom én,
De ez a feladat nem is az enyém.
Én csak annyit tehetek,
Hogy megszenvedek
Minden bűnötökért.
Mert tőlem Isten csak annyit kért -
Vezekeljek az emberekért bűneiért.
Én végrehajtottam óhaját,
S megbékélve vártam a halált.
Eljött a végső óra,
S a Szent Lélek leszállt.
Felvitte lelkemet,
De itt hagyta a testemet.
Talán akad, ki majd eltemet,
S hiányol párszor,
S talán meg is gyászol.
Arcomra nem hull már fátyol,
Csak a halotti lepel borul fölém,
S a mennyei béke már az enyém.
2008. május 17.
Radnóti Miklós fájdalmas emlékeihez
Sírodra gyújtom meg, s égetem fájdalmad képeit, Érted
Pár piciny lángommal, égre felnézve kell kérlelnem Téged!
Míg e kis tűz, lelkem bús hidegét melegíti éjjel,
Fájdalmas álmodat ne éld meg Te már többször, átveszem Tőled!
Fáradt lettél, de most én viszem már azt a súlyt, pihenj végre!
Álmodat óvom itt, vállalom Érted a kínt a holdfényben.
Sírod mellé borulván, csillogó könny mi Rád ragyog, s néma
Fájdalmas tábori létednek mása, mit láthatok még ma.
Ím hol most már nyugodj, béke van, sírkerted mélye rejt végre!
2008. május 27.
Ady Endre emlékére
Vágyad vezérelte életed, s nyílt lelked szárnyalt, mint héja.
Életed már elhalványult azóta de én versed által
Őrzöm emlékedet, szívemben él minden érdekes sora.
Így az, hogy végzeted Téged is végleg kiírt a világból,
Még mindig fáj annyira, sírodon szép csokor rózsa mit még ma
Sírod mellé borulván, keresztfádhoz szerényen felnézve
Én teszek,s szívemben őrizve fájdalmas léted emléke.
2008. május 28.
Sírvers József Attila magányához
Rég volt az, mikor életed éjjele érkezett érted.
Fájt Neked létezned és eldobtál mindent vágyva halálod.
Élted nem féltetted, úgy érezted, már elvesztél itt lenn végleg.
Így törött szárnnyal vergődve hulltál a sötétbe.
Égi világodban élsz most fenn, s tán enyhül ősi magányod,
És mi hiányzott életedből, boldogságod majd még megtalálod.
2008. május 28.
Elúszott már a dinnyehéj,
Elúszott már a dinnyehéj,
Az elsárgult levelet is elfújta a szél,
De emléked örökre szívemben él.
Keserű életed perceiről mesél.
Néma csendben hallgatom,
S nekem is fáj nagyon.
Hisz egy ilyen értékes ember,
Több jót érdemel.
De kegyetlenül bánt Vele a világ,
Nem vette észre, hogy segítségért kiált.
Nem állt mellette olyan jó barát,
Ki elűzte volna a halált.
Így hát rátalált.
S itt nyugszik e sírhant alatt,
Mert Neki már csak ez maradt.
De nem tűnt el nyomtalanul,
Mert emlékét őrizzük makacsul,
S szívünk mélyén éltetjük a reményt,
Hogy végül révbe ért,
S egy sokkal jobb helyre tért.
2008. május 30.
Könny áztatja arcomat...
Könny áztatja arcomat, de elmossa az eső.
Fájdalommal teli minden temető.
Tele van emlékekkel,
Mit nem feledhetnek el,
Kik ott nyugszanak,
Mert nem szabad.
Ha elfeledik kik voltak hajdan,
S kiket szerettek,
Elvesztek.
Céltalanul bolyonganak a semmiben,
Akárcsak én régen,
De most már van miért élnem.
S nem kell félnem,
Hogy halálommal ismét magányos leszek,
Mert van kiket szerethetek,
S ők viszont szeretnek engem.
Már fel is száradt a könnyem.
Mosolyra görbül a szám,
Mert tudom igazán szeretnek,
S míg csak élek én,
- Testként, s majd lélekként -
El nem felednek.
2008. június 20.
Felkelt a hold...
Felkelt a hold,
Agyamban fájdalmas kétségbeesés dobolt.
Mit hoz majd a holnap?
Mi lesz akkor vagy az után?
Létezem még egyáltalán?
Ott lesz még a képem az élet falán?
Vagy a halál
Ölelő karja vár?
Ki tudja mit rejt az eljövendő.
Ezért, hát a boldogabb énem kerül elő.
Nem rettent meg a temető,
S nem érdekel a távoli jövő.
A mának élek
Én a szabadon szárnyaló lélek.
S már nem félek,
Mert abban a tudatban élek,
Hogy nem vagyok egyedül a nagy világban.
Bízhatok a szerelmemben, s minden jó barátban,
Hogy örömömben, s bánatomban
Ugyanúgy mellettem van.
Ha életem egén a felhő
Könnyeket záporoz bús fejemre,
Napként ragyogják be azt,
S elhozzák nekem a tavaszt.
2008. július 02.
Egy újabb fájó emlék?
Elveszítettem, azt hiszem,
S Vele együtt a szívem
Egy darabját,
De nem fogom érezni lelkem haragját.
Most végre boldog Ő,
S ez a fő,
Bár nélküle nehezen képzelhető a jövő.
Szívem nagyon megszerette
Mióta felfedezte.
Akkor magányos volt, elkeseredett,
S minden baráti szó jólesett.
Megkedveltük egymást,
De utunk most tán elvált.
Voltak szép, vidám pillanatok,
Ha rágondolok, még most is kacagok.
De most szomorú vagyok,
S arcomon könnyáztatta nyomokat hagyok.
Nem tudom, mi lesz ez után,
Csak nézek magam elé bután.
Miért érzem magam ily furán?
Túl sokat jelent a barátságunk nekem,
S most a helyem nem lelem.
Rohannék sírva, ki a világból!
Vissza oda, hol mindenki gyászol.
Ő vezetett ki onnan a fénybe,
Hogy boldogan nézzek fel az égre.
Lelkemet marcangolva, tépve
Állok a két világ határvonalán.
Másfelé kell elindulnom az életem fonalán.
Van szerelmem, van életem,
S van még kit féltenem.
Tudom, hogy még Ő is kedvel,
És soha nem felejt,
De szíve ritkán látogatott részébe rejt.
Ott fogok élni benne,
Szívében mélyen eltemetve.
S néha felidézi, arcom,
Mert szívében ott hagytam a karcom.
Feladom a harcom,
Mert értelmét már nem látom.
Hagyom, hogy fájjon.
Amíg fáj, tudom, hogy létezem.
Imára kulcsolom két kezem,
S kérem Istent fenn az égben,
Ha tényleg létezik,
Bármit is vétkezik,
Bocsásson meg néki,
Mert szívem mindig félti,
Míg csak él és élek én is.
Az egy elfogadott tézis,
Hogy a szeretet, mit más iránt érzünk
Örökké a részünk.
El nem múlik soha,
A sors akár milyen mostoha,
Nem leszek olyan ostoba,
Hogy emlékét ellökjem magamtól,
Akkor sem, ha a harang szól.
El fog kísérni a síromig a kép mi Róla bennem él,
Bár szám többé nem beszél,
A szívem emlékszik Rá, ha fúj a szél,
S keserédes történeteket mesél.
Egyszer volt, hol nem volt,
Volt két barát a nagyvilágban...
De nem kell, hogy kivárjam
A mese végét,
Mert görnyedek kétrét,
S könnyem, a parázsként arcomon izzó
Felidézi mily jó
Volt Vele az élet,
Mi mára csak fájó emlék lett.
2008. augusztus 08.
AJÁNLOM AZ OLDALT
