Mennyei szerelem

 

Hívta.

Hívta,

De nem jött el,

S a lány

Reményteli szívvel

Küzdött

Széllel és hideggel.

Várta a fiút

A faház előtt,

De a fiú el

Nem jött.

A lány szívébe

Reménytelenség

Költözött.

Patakzó könnyei

Arcára fagytak.

Most nincs helye

Itt szavaknak.

Később a fiú

Arra jött,

S szívébe

Szomorúság költözött.

Mert miközben a

Fiú a lányt

Feledve

Mulatozott egész

Este,

A lány gyönge teste

Megfagyott.

Most a fiú könnye

Patakzott,

S azt üvölté:

"Átkozott!

Legyek átkozott,

Amiért e lány

Átfagyott,

Ki rám várt

Egész este.

S most kihűlt

Teste

Karjaimban hever.

Mintha aludna.

Oly szép,

Oly álmodozó

E szempár,

S e lány

Kit a menny vár.

Alszik!

Tudom biztosan!"

- mondta a fiú,

Ki most boldogtalan.

Túl hiú volt,

S most elméjét

Megbontá e holt

Lány látványa

Ki a hidegben

Rávárva,

Jobblétre szenderült.

S most az ég is

Kiderült.

Egy kicsiny fénysugár

Leszökött az égből,

S látta, hogy a

Harag, s szerelem

Könnyet csal elő

A fiú szeméből,

Ki eddig nem

Tudta

Mit érzett valójában,

S most egyedül lett

E nagy világban.

"Csitt te szél!

Ne susogj,

S ágakat

Ne zizegtess!

Mert fölébred

E kedves

Angyali szépségű

Lány.

Te patak, ki itt

Lábamnál csörgedez,

S folyóvá duzzad

Majdan.

Halld szavam!

S ti is madarak,

Kik régen dalaitokkal

Boldogítottatok,

Hallgassatok!

Hallgass el egész

Világ!"

- így kiált.

S mintha megértette

Volna,

A szél elállt.

A patak,

S minden madár

Elnémult,

S a fák között

Kísértett a múlt.

A fiú minden

Felhőpamacsban

A lányt látta,

Kinek két szembogára

Üresen tekint a mára,

S holnapra egyaránt.

Ő csak szeretet kívánt

Semmi mást.

A fiú felemeli

Fejét,

S körülnéz.

Tekintete zavaros,

Látása homályos.

Imbolyogva ugyan,

De föláll,

S karjaiban

A lány.

Elindul, de

Nem tudja

Merre.

Megy, amerre

Viszi lába,

Sűrű, sötét

Éjszakába.

Többször is

Megbotlik,

De lányra

Vigyáz,

Meg ne sértse

Se gally, se ág.

Megy, ki tudja

Mióta,

Egyszercsak

Leomol a hóra,

S érzi már itt a

Végső óra.

A lányt még mindig

Karjaiban tartja,

S ezt súgja fülébe,

Bár a lány

Nem hallja:

"Bolond voltam

Tudom.

Én tehetek róla.

Miért nem jöttem

Már az első szóra?

Tudom, hogy szerettél,

Nem is kicsit,

Hanem nagyon.

Most szívemben

Mély fájdalom

Ül,

S remélem, ha

Mehalok,

Lelkem a lelkeddel

Repül.

Fenn szárnyalunk majd

A magas légben,

Szerelmünknek

Nem lesz párja

Se földön, se égben.

Érzem, nem sok időm

Van már.

Lelked biztos vár.

Elbúcsúzok tőled,

Te zord világ!

Jó éjszakát ti...!"

Ezek voltak

Utolsó szavai.

Egyszercsak

Megnyílik az ég,

S felizzik a lég.

Fénysugárból készült

Lajtorja az égen,

Az angyalok, s a

Lelkek,

Sorjáznak le szépen.

Körül állják a

Két fiatal testét,

Kik egész életükben

Egymást keresték.

S végre rátaláltak

Egymásra,

Egy téli hajnalon,

S ott fekszeknek most

Holtan a havon.

Az angyalok, s a

Lelkek

Felnéznek az égre,

S figyelnek

Az isteni igére:

"Jertek ti fiatalok

Lajtorján az égbe,

S elér hozzátok a

Mennyei béke.

Örökéletűek

Lesztek,

Egymással össze

Sohasem

Vesztek!"

Ennyit szólt az

Isten

S ki tudja, hogy

S, hogy nem,

De egyszercsak

Két fényes alak

A fák közül a

Lajtorjához

Szalad.

Felmennek azon

Az égbe,

Egyenesen

Isten elébe.

Ki megáldja őket,

S beteljesül az ígéret.

Mindkettő a mennyországba

Léphet.

Boldogságban, megértésben,

Halhatatlan szerelemben

Élnek tovább,

Míg idő az idő.

Így képzelhető e

Mennyei jövő.

 

                1995. október 2.

 

Álmodozás

 

Álmodozás!

Milyen csodás!

Az emberi képzelet

Egy nagy utazás.

Beutazik teret, s időt,

Akkor is, ha már

A gyermek felnőtt.

 

                1995. szeptember 27.

 

Várom

Ő elment,

Én várom

Nagyon.

S egy érzés,

Minek neve

Fájdalom,

Lesz úrrá

Rajtam.

Néha majd

Meghaltam,

Annyira vágytam

Rá,

Hogy újra lássam.

Most is ez az

Egyetlen vágyam.

 

                1995. szeptember vége

 

Szeretem, keresem

 

Szeretem.

Talán minden

Fiúban csak

Őt

Keresem.

Keresem a hangját,

Mit hallgattam

Oly sokszor,

S felvidított

Olykor, olykor.

 

                1995. szeptember vége

 

Üzenj!

 

Az idő sok sebet

Begyógyít,

De egy üzenet,

Tán még annál is

Többet.

Üzenj! -

Ha szükséged van rá.

S, ha neki si rád,

Visszatalál hozzád.

 

                1995. október 20.

 

Depresszió

 

Depresszió.

Sokaknak ismeretlen

E szó.

Kevesen tudják csak

Mit jelent,

S nem jó érzés

Annyi szent.

Néha csak úgy

Elsírod magad,

S úgy érzed, nálad

Mindenki boldogabb.

De megeshet az is,

Hogy ez a mély

Katarzis

Addig fajul,

Míg elmédben olyan

Ötlet gyúl,

Hogy megölöd magad,

De ehhez gyáva vagy.

Csak nézed a kést,

Az ered,

S szemedből ismét csak

Könny pereg.

Ilyenkor minden fájdalom,

S gondolat

Belédhasít,

Majd szétfeszít

A kín,

S minden szín,

Mi öröm, boldogság

Lehet,

Befeketedett.

Elsötétül a világ, mikor

Ajkadat elhagyja

A sikoly,

S megszabadulsz

E világtól,

Ahol - tudod

Jól -

Senki sem

Gyászol.

 

                1995. november 27.

 

Utálom

 

Utálom, utálom!

A halálom, a halálom,

Ő okzta,

Ő akarta

A szemem is kimarta

Volna,

Ha tudta

Volna.

 

                1995. december

 

A múlt a mindenem

 

Nekem mindenem a múlt,

Melynek képe meg nem fakult.

Minden olyan, mintha most történt volna.

Nem gondolnék csak a jóra,

De a rosszat elfelejteni nem lehet,

S szívemben még most is őrzöm a képeket.

Életem édes és keserű perceit,

Szavaim mások elől elfedik,

Hiszen csak ezek maradtak nekem,

És azt nem tehetem, hogy elfeledem,

Mert ez vagyok én, ez az életem.

 

                1995. október 13.

 

Talán szeretem...

 

Talán szeretem.

Nem tudom

Magam sem.

Biztos, hogy amit

Érzek,

Több, mint amit

Egy baráti lélek

Valaha is érzett.

S pont ez az, ami miatt

Félek,

Hogy milyen lesz

Tovább

- Talán vele -

Az élet.

 

                1995. november 12.

 

Ha...

 

Ha rám néz

Elovadok,

Ha szól hozzám

Boldog vagyok.

Ha őt nézem

Szemem ragyog,

S szívem hevesen

Dobog.

Szeretném, ha

 Megfogná a kezem,

S szebbé tenné

Az életem.

 

                1995. november 18.